Két évvel ezelőtt egy - a padláson tett - látogatás során előhalásztuk gyermekkorom ósdi diavetítőjét. Azt a szürke ruszki masinát, ami legalább olyan jól bevált hősugárzónak, mint diavetítőnek. A lencséjét ragasztani kellett, de működött. sebtiben vásároltunk néhány diafilmet (hű, de drága!), meg kaptunk is régieket. Tündér nagyon megszerette, jól el lehetett ütni vele a hosszú téli estéket. Míg tavaly egy szép napon be nem adta a kulcsot. Nagyjából harminc évével ez nem meglepő. De a gyerek csak követeli időnként, így Tündérapu adott neki egy utolsó esélyt és szétszerelte. Mint kiderült csupán egy filléres izzó égett ki benne (jól bírta!), csere, hipp-hopp és a masina újra működik. Óriási az öröm! Részünkről azért, mert nem kell beruházni egy méregdrága újra (ami tuti nem húzza ki 30 évig ), Tündér pedig újra élvezi a minden estés vetítést. Jóllehet már kívülről fújjuk azt a pár filmet, de mind-mind gyermekkorom kedvencei, így nem bánom. Mi is lenne velünk a büdös, porszagú, nyikorgós ketyere nélkül...