Tündérke még soha életében nem nézett végig egyetlen nagyobb volumenű rajzfilmet sem. A 10-15 perces epizódokból álló szösszenetkék jönnek be neki, azokat akár végtelentve is... ha hagynám. Van továbbá egy rajzfilmslágeres CD-je, amit a kocsiban szoktunk hallgatni. Tegnap Lillafüredről hazajövet is az szólt, újra és újra kérte a Hófehérke-egyveleget, annyira szereti a törpeindulót (hej-hó). Közben meséltem neki, hogy ezt hol és mikor éneklik a törpék, nagyon kíváncsi lett. (Még meseolvasásnál sem volt türelme végighallgatni egyetlen Grimm-mesét sem. Fogalma sincs ki az a Hófehérke, Hamupipőke stb.) Kérte otthon, hogy tegyem be neki a Hófehérkét, mert ő bizony most megnézi. Hát jó, legyen. Legnagyobb meglepetésemre még fél óra múlva is a képernyőt bámulta, nagy átéléssel. Óriási öröme volt, mikor meghallotta a törpék jól ismert dallamát. Végre megérett hát rá, hogy egy hosszabb cselekményt is le tudjon követni. Ami ezután következett, arra azonban nem számítottam. Egyszer csak rohan ki a szobából zokogva, szeméből záporoznak a könnyek. Alaposan rámijesztett, azt hittem megütötte magát. Végül kinyögte, hogy azért sír, mert Hófehérke megette a mérgezett almát és.. és... És a végét persze nem látta, mert nem bírta elviselni a törpék bánatát. Szegénykémet alig lehetett megvígasztalni, együtt néztük meg a végét, hogy megnyugodjon. Eszem azt az érzékeny kis szívét, megsiratja Hófehérkét...   

Legközelebb jóelőre felkészítem a gyereket, mielőtt Csipkerózsika megszúrná az ujját